Amint belépett a boltba rögtön érezte, hogy igazából
semmi esélye sincs. A légkör is ezt sugallta, csak úgy áradt belőle s az
egyetlen női pénztárost és barátnőjét, Szilvit leszámítva a helyiség telis-tele
volt férfiakkal. Na, nem azért, a hely maga szép volt, már amennyire egy pékség
az lehet. Csak úgy roskadoztak a polcok a frissen elkészített szénhidrát
bombáktól. Mielőtt még egyáltalán betette volna a lábát a boltba már inába
szállt a bátorsága. De hiszen ez nevetséges. Miért kell egyáltalán ilyen
dolgokra fecsérelnie az időt? Miért nem adhatja be az önéletrajzát a hőn
áhított szerkesztőségbe és dolgozhat ott? Az Ő élete miért ennyire komplikált?
Biztos volt benne, hogy eléri, de addig még sok sírástól képződött gombócot kell
lenyelnie a torkán. De miért jön minden ilyen nehezen? – morfondírozott
magában, s közben a száját húzta.
Az utca újonnan megnyílt péksége már kinyitott ugyan,
de még nem állt minden készen a vásárlók fogadására. Munkások mászkáltak
polcokkal, hirtelen azt sem tudta eldönteni ki lehet az üzletvezető. Félszegen
odalépett a pénztároshoz, miközben Szilvi kifizette az energiaitalát. Majd
feltette az ominózus kérdést:
- Szia! Ne haragudj kerestek még eladókat?
Gyorsan mondta, szinte suttogva. Hiába, nem ehhez a
terephez volt szokva. A lány rá mosolygott, de segíteni nem igazán tudott
rajta, a boltvezetőhöz irányította.
Hirtelen már nem érezte magát annyira határozottnak,
s ahogy megjelent a főnök, egy kinézetre arabnak saccolt férfi, már végképp úgy
érezte, mint akit teljesen megaláztak. Még egyszer megkérdezte, de mintha már
jó előre sejtette is volna a választ nem feccolt bele annyi lelkesedést és
energiát, mint amennyit kellett volna.
- Én.. már.. felvettem két eladót.. – mondta a férfi
olyasfajta akcentussal, amit mind jól ismerünk. Olyan, mint az én lenníí picí
kínajíí… Na igen. Pontosan így mondta, de a lényegen semmit nem változtatott. Aha..felvettél..
én pedig elkéstem. Gyorsan sarkon fordult, majd amilyen pozitív volt és
reményekkel teli, amikor belépett, most hirtelen annyira taglózta le a
kétségbeesés. Vajon mennyit segített volna a dolgon, ha előbb érkezik? Oké,
mindegy. Lépjünk tovább. Következő fázis: mit fog most csinálni? Hova menjen és
mit nézzen meg? Az összes ismerősének
szólt, igazából ezt a tippet is Anna adta. Ácsorogtak még pár percet a bolt
előtt, majd arra jött Szilvivel közös ismerősük Tündi, és együtt sétáltak el a
város Fő teréig. Útközben persze neki is elecsetelte, hogy hogyan is halad
munkakeresés terén. Sehogy. Bravó. Tapsorkán, gratulációáradat. Ilyenkor rögtön
átlépett önmarcangoló üzemmódba és sajnáltatni kezdte magát: neki miért nem
sikerül semmi? Miért a hülyék szerencséje viszi ezt a világot előre? Elnézést,
de így van. Ők azok, akik semmibe nem fektetnek energiát, nemes egyszerűséggel
magasról tojnak mindenre. Igen. Az egyik véglet. Nina is érezte olykor, hogy Ő
a másik. Aki mindig mindent annyira akar. Aki hisz a kemény munkában és abban,
hogy elegendőnek bizonyulhat, ha valaki a saját tehetségével kíván érvényesülni
és nem rakják be őt éppen valahová. Igazi naiva. Még hitt a tündérmesékben.
Mese, mert a valóság is folyamatosan ezt ellensúlyozza.. Semmi baj. Az igazi harcos
tűzben edzett és sosem futamodik meg.
Egy idő után azonban kifogyott a panaszból, csendben
baktattak tovább. Szilvi hirtelen felé fordult, de mintha olvasna a fejében
azonnal válaszolt is neki:
- Igen, azt hiszem, kinézek délután a boltba. Hátha
van valami meló. – majd sóhajtott. Ezzel a sóhajjal együtt a jó munkáról alkotott
elképzelése is szertefoszlott.
- Nem lehet olyan rossz, mondd el azt is, hogy
diákként is dolgoztál már ott – próbálta vigasztalni Szilvi.
Az oké, hogy nem olyan borzasztó, de valahogy máshogy
képzelte el, mint az egész álláskeresést is. Még egy napja se csinálta, de már
unta. Az álláskereső portálokon meghirdetett munkák egy része baromság, a másik
része pedig olyan kvalifikált egyéneket keres, akik nyilván nem egy ilyen
oldalon fogják keresni álmaik munkáját. Az arany középút, az ideális munka, amire
mindenki rákap talán már meg sincs hirdetve, hiszen mielőtt felteszik, már
megtelik. Nem, határozottan nem szerette ezt.
- Szilvi,
úgyis vennem kéne egy-két dolgot, nem jössz ki velem délután? Sokkal nyugodtabb
lennék, ha Te is ott lennél.
- És mégis mitől tartasz? Hiszen ismered őket.
Dolgoztál már ott. Meddig is?
- Másfél évig. De ez még nem garancia semmire. Kérlek,
gyere. –és bevetette a légyszilégyszilégyszi nézését. Jobb oldalra fordította a
fejét, mintha csóválná és közben a lehető legártatlanabbul nézett. Ez általában
bevált.
- Rendben, csak előtte még felhívom Botondot, hogy
mikorra ér haza a munkából.
Tündit lerakták már az egyik közértnél és míg Szilvi
telefonált kivételesen próbált előre gondolkodni. De arra, ami várta,
lehetetlenség volt felkészülni.
B.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése