Tudom, kicsit megkésve írok, hiszen már rég elmúlt hétfő. De
nagyon sok minden történt, így nem nagyon volt energiám nekiállni megfogalmazni
a történteket. El lettem bocsátva. Azonnali hatállyal. Ez szombaton,
szeptember 7-én délben történt.De kezdem az előzményekkel, azaz a hét eseményeivel, előre
is elnézéseteket kérve a hosszúságért.
Az első apróbb incidens szerdán történt, amikor is a
nagyobbik gyerek, a 7éves vécézés után természetes módon elvárta, hogy én
töröljem ki a fenekét, de arra nem hagyott időt, hogy rendesen megcsináljam,
hanem a fenekébe nyúlva látta az eredményt, amit aztán a ruhámba törölt bele.
Ezen én elég durván felháborodtam, szerintem teljesen jogosan, és ott hagytam,
hogy akkor fürödjön egyedül. Ezt az otthagyást egyébként az apuka mondta, hogy
ha nem bírok a gyerekkel, akkor hagyjam ott, amíg lenyugszik, és aztán menjek
vissza hozzá. Ez megtörtént, bocsánatot kért, és megígértettem vele, hogy ilyet
többet nem csinál. ebben maradtunk, és a szerda este a továbbiakban
eseménytelenül telt.
Csütörtökön az anyukával együtt mentünk mindenfelé, bementünk a városba, hogy a nagy fiúnak sportcipőt vegyünk, meg az anyukának is néztünk futócuccokat, mert elhatározta, hogy le akar fogyni. A kasszánál azonban kiderült, nincs nála a pénztárcája, így ott kellett hagynunk mindent. Aztán átjött az anyuka barátnője és a kisfia egy kicsit beszélgetni, és ők is jöttek velünk, mikor a nagyobbik gyerekért mentünk az iskolába. Már előzőleg megbeszéltem az anyukával, hogy hadd vezessek én, akkor még nem tudtam, hogy a barátnője is jön, aki egyébként nagyon gőgösen viselkedett, és ahányszor megszólaltam, úgy nézett rám, mint aki csodálkozik, hogy jé, ez tud beszélni? Tehát felettébb ellenszenves volt a nő. Az iskoláig baj nélkül eljutottunk, és le is tudtunk parkolni, összeszedtük a fiút, és elindultunk. Az iskolától két saroknyira az anyuka belenyúlt az indexbe. Ez pedig teljesen összezavart, és kicsit beljebb álltam meg a kereszteződésben, mint kellett volna. Nem a közepén, vagy ilyesmi, csak a kocsi orra belógott picit.
Az anyuka pedig természetesen rám szólt, hogy mégis mit képzelek, miért nem álltam meg időben, a barátnő pedig kontrázott rá, hogy kereszteződésben mindig meg kell állni, nincs kivétel. Oké, elnézést kértem, meg próbáltam elmagyarázni, hogy megzavart, és hogy ilyet többet ne csináljon, de egyszerűen letagadta. Aztán eljutottunk egy nagyobb körforgalomig. Azt tudni kell, hogy itt Angliában rengeteg a körforgalom, és van olyan, amin teljesen egyenesen is át tudsz menni, semmi funkciója nincs, vannak viszont ilyen 2-3 sávosak is, ahol sosem tudhatod biztosra, ki merre akar menni. Oké, sokan indexelnek, de azért sokan leszarják, így pedig elég nehéz eldönteni, hogy most jön-e autó, vagy mehet az ember? Ez esetben egy kamion jött, én pedig pont el akartam indulni, de amikor láttam, hogy nem kanyarodik le, meg is álltam. Senkinek semmi baja nem lett. Az anyuka viszont halálra rémült, és szerintem egy kicsit rá is játszott. Mindegy, az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy azt ecsetelte, milyen veszélyes húzás is volt ez, és hogy még mindig remeg az ijedségtől, meg hogy nem engedi, hogy a gyerekeket egyedül vigyem bárhova is. Én pedig fapofával hallgattam mindezt, arra gondolva, hogy nem, nem fogok sírni, mert akkor nem látom az utat, kibírom hazáig. Ki is bírtam hazáig szerencsére.
Az anyuka pedig természetesen rám szólt, hogy mégis mit képzelek, miért nem álltam meg időben, a barátnő pedig kontrázott rá, hogy kereszteződésben mindig meg kell állni, nincs kivétel. Oké, elnézést kértem, meg próbáltam elmagyarázni, hogy megzavart, és hogy ilyet többet ne csináljon, de egyszerűen letagadta. Aztán eljutottunk egy nagyobb körforgalomig. Azt tudni kell, hogy itt Angliában rengeteg a körforgalom, és van olyan, amin teljesen egyenesen is át tudsz menni, semmi funkciója nincs, vannak viszont ilyen 2-3 sávosak is, ahol sosem tudhatod biztosra, ki merre akar menni. Oké, sokan indexelnek, de azért sokan leszarják, így pedig elég nehéz eldönteni, hogy most jön-e autó, vagy mehet az ember? Ez esetben egy kamion jött, én pedig pont el akartam indulni, de amikor láttam, hogy nem kanyarodik le, meg is álltam. Senkinek semmi baja nem lett. Az anyuka viszont halálra rémült, és szerintem egy kicsit rá is játszott. Mindegy, az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy azt ecsetelte, milyen veszélyes húzás is volt ez, és hogy még mindig remeg az ijedségtől, meg hogy nem engedi, hogy a gyerekeket egyedül vigyem bárhova is. Én pedig fapofával hallgattam mindezt, arra gondolva, hogy nem, nem fogok sírni, mert akkor nem látom az utat, kibírom hazáig. Ki is bírtam hazáig szerencsére.
Hozzá kell tenni, hogy az anyuka és a barátnő mindezt úgy
beszélték meg, mintha én ott se lettem volna, egymás között beszélgettek rólam,
meg hogy majd akkor busszal viszem a gyerekeket iskolába, és mindezt nem csak
angolul, hanem ugandaiul is, ami különösen megalázó volt számomra. A délután
hátralevő részét sírással töltöttem, de előtte megfürdettem a nagyobbik
gyereket. Mikor fürdés után wc-znie kellett, lementem, és mondtam az anyukának,
hogy nem szeretném kitörölni a fenekét, és elmeséltem neki a szerdai dolgot.
Erre azt mondta, hogy akkor mondjam azt a fiúnak, hogy próbálja meg egyedül, és
én majd leellenőrzöm. Végül aztán jobbnak látta feljönni, így nekem nem kellett
ezzel semmit sem csinálnom szerencsére. Aztán írtam anyának, hogy este legyen
skype-on. Az, hogy vele beszéltem kicsit megnyugtatott. De nagyjából
folyamatosan sírtam. Csak futás közben nem. Valószínűleg a stressz és a honvágy
miatt egyszerre. Az apuka hallotta, hogy sírok, kérdezte is, hogy mi van,
teljesen normálisan, emberien vigasztalt, elmeséltem neki mi volt, és
megbeszéltük, hogy majd ezt részletesebben kitárgyaljuk közösen.
Pénteken aztán takarítással telt a napom, az anyukával nem
is nagyon szóltunk egymáshoz. Mikor elment összeszedni a gyereket, mondta, hogy
menjek vele. A kocsiban pedig megbeszéltük a csütörtöki incidenst, és
megegyeztünk, hogy ezentúl bárhova megy, bevásárolni, vagy akárhova, szóljon,
és én vezetek, mert még gyakorolnom kell. Elmondtam neki, hogy miután megkaptam
a jogsimat otthon ugyanezt csináltuk. Hazaérve megfürdettem a nagyobbik
gyereket, és kimentem futni, ahogy szoktam. Aztán én is megfürödtem, és a
szobámban olvastam. Az ajtóm félig nyitva hagytam, nem csuktam be, hogy ha
valami kell, azonnal meghalljam. Egyszer csak bejön a nagyobbik gyerek letolt
nadrággal, és mondja, hogy töröljem ki a fenekét. Én pedig szépen elismételtem
neki azt, amit az anyuka mondott, hogy próbálja meg egyedül, és én meg majd
leellenőrzöm. De nem tágított, szinte követelte, hogy de én akkor is töröljem
ki a fenekét. Én pedig ragaszkodtam ehhez az állásponthoz, mire ő elkezdte
ráncigálni a felsőmet, már a mellem is majdnem kilátszott, hogy menjek és töröljem
ki a fenekét.
Én pedig erre teljesen természetesen reagálva kicsit hangosabban
rászóltam, hogy engedjen el. Végül már négykézláb volt, kábé a földön
fetrengett, én nem is értem miért, és hisztizett, hogy de töröljem ki a
fenekét. Erre jött fel apuka, hogy mi történt, én pedig elmagyaráztam neki,
hogy a fiacskája nem hajlandó kitörölni magának a fenekét, és hogy én csak azt
kértem, próbálja meg egyedül. Meg hogy majd leráncigálta rólam a ruhát. Erre az
apuka engem kezdett lecseszni, hogy nem szabad kiabálni, az ő gyerekével nagyon
türelmesen kell bánni, meg hogy be kell menni vele a wc-be, és kitörölni a
fenekét. Mindeközben a gyerek, aki négykézláb volt a földön vigyorgott rám
azzal a tipikus vigyorral, hogy na, most jól megkaptad. Az apuka pedig nem volt
hajlandó végighallgatni a két nappal azelőtti eseményeket, egyszerűen csak
beirányította a gyereket a fürdőbe, és megcsinálta ő. Na meg kedvesen és
aranyosan elmondta a gyereknek, hogy nem megyünk be más szobájába lehúzott
gatyával. Ennyi történt. Este, mikor odaadta a heti fizetésemet, olyan 9 óra
magasságában, arra kért, hogy ha lehet, üljünk le beszélni miután a kisebbik
fiú elaludt. Ahhoz pedig még kellett némi idő, mert hallottam, hogy az emeleten
beszélget az anyukájával. Így aztán azt mondtam neki, hogy szeretnék lefeküdni,
mert nagyon fáradt vagyok, és máskorra halasszuk a beszélgetést.
Másnap, szombaton készültem a városba menni, egész jó terveim voltak aznapra. Már felvettem a szandálomat, mikor az apuka megállított, és mondta, hogy akkor most üljünk le beszélgetni, szóljak az anyukának is, hogy most jöjjön le ő is. Szóval leültem az étkezőasztalhoz, és jött az apuka egy elég hosszú listát szorongatva. És elkezdte mondani, hogy nem teljesen elégedettek velem, és hogy ő most felsorolja a főbb pontokat, hogy mik a problémák, és majd később bővebben kifejti. És kezdte mondani, hogy többszöri kiabálás, meg rossz hozzáállás. Én pedig megállítottam, kértem, hogy fejtse ki bővebben, mert én nem kiabáltam a gyerekekkel. És jött az, hogy én már az első napon rájuk ordítottam nagyon dühösen, mikor bementek a szobámba. És még felsorolt két másik alkalmat, többek közt az előző délutánt. Én pedig mondtam, hogy csupán a hangomat emeltem fel, de nem kiabáltam a gyerekkel, és egyébként pedig szeretném arra kérni, hogy ha úgy gondolja, hogy valamit rosszul csinálok, akkor azt legközelebb ne a gyerek előtt mondja és fejtse ki, mert ezzel a gyerek előtt elveszik minden tekintélyem. Elmondtam ezt ugyan, de mintha meg se hallotta volna, ment tovább arra, hogy szerinte a viselkedésemmel is nagy gondok vannak, és hogy be kellene látnom a saját hibáimat, és be kellene ismernem, hogy kiabáltam, és tulajdonképpen nem mondta ki, de azt várta, hogy elnézést kérjek, és megígérjem, ilyen többet nem fordul elő.
Ez azonban már túl sok volt nekem, hogy ilyen nagyon számonkérőn, listával felvértezve ült velem szemben. Így nem nagyon reagáltam semmit, illetve elkezdtem mondani, hogy én nem vagyok szülő, és nem tudom úgy nevelni a gyereket, ahogy egy szülő. Erre jött az, hogy ez számomra nem szabadna, hogy munka legyen, ne úgy tekintsek rá, mint egy munkára, és igenis próbáljam nevelni a gyerekeit, de ne merészeljek kiabálni. Eleve elvetélt helyzetben voltam, hiszen az egész felkészületlenül ért. Így egyszer csak kijelentette, hogy a megegyezésünket függesszük fel azonnali hatállyal. Én pedig nem értettem. Milyen megegyezés? Mi van? És most akkor ki vagyok rúgva? Nem, nem vagy kirúgva, mert ez nem egy munka volt. És most menjek el nyugodtan a városba, csináljam, amit terveztem, ő majd ír egy e-mailt a közvetítőmnek, és majd ő mindent elmagyaráz. És nem, nem fogja elmagyarázni ezt most nekem, ne is gondoljak rá. Én meg persze teljesen kétségbe voltam esve. Az anyuka, aki végig ott ült csendben, és mikor a férje beszélt bólogatott, akkor szólalt meg kb. először. Megpróbálta elmagyarázni, hogy igen, fel vagyok függesztve, amit úgy is lehet mondani, hogy kirúgtak, igen. Az apuka még hozzátette, hogy szeretné, ha minél hamarabb elmennék. Én erre rögtön mondtam, hogy de hát a meghívólevélben 4 hét szerepel, nem? Igen, mondták, de ebben az esetben ez most nem érvényes. Mondom mi? Ezek után az apuka még elvette a kulcsaimat. Megalázó volt, mert egyszerűen nem tudtam levenni a kulcsot a karikáról úgy remegett a kezem, így oda kellett adnom neki, és ő leszedte. Nagyon szörnyű volt. Ezek után persze nem mentem sehova a nap folyamán.
Hívtam anyát, de nem vette fel. Aztán mamit. Aztán megint
anyát. Rázott a zokogás. Remegtem. Aztán hívtam a közvetítőmet, aki szintén
nyaralt, hiszen hétvége volt. Nagy nehezen elértem anyát, elmondtam neki
nagyjából, hogy mi történt. Akkor az anyuka bejött a szobába, kérdezte, hogy
jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem vagyok jól, miért is lennék? Erre bejött,
leült az ágyra, mondta, hogy nyugodjak meg, meg hogy ő is meglepődött, mikor a
férje erre a döntésre jutott, de hogy ez a hozzáállásom miatt van, meg ilyenek.
Nem is figyeltem már rá. Előszedtem a meghívólevelet és felolvastam neki: „If you wish to leave this position you will
need to give us 4 weeks notice, and if we wish you to leave before the planned
date we will give you 4 weeks notice.” Ő erre a fejét csóválta, és megint
elmondta, hogy ez esetben ez nem igaz. Később anya azzal vigasztalt, hogy én
sem akarnék még 4 hétig maradni, meg hogy biztos úgy gondolják, hogy hagynak
elég időt új családot találni, hiszen nem megy az olyan gyorsan, de nem
akarják, hogy még egy hónapot ott maradjak. Olyan naivak vagyunk! Szerencsére
anya riadóztatta az egész családot, és a nagybátyámnak eszébe jutott egy nagyon
régi jó barátja, aki 5 éve lakik kinn Angliában. Rögtön fel is hívta, és
másodjára el is érte, és meg is beszélték, hogy oda hozzá mehetek egy-két
hétre, amíg újabb családot nem sikerül találnom. Így megbeszéltem vele
telefonon, hogy másnap, vasárnap már mennék is, ő pedig beleegyezett. A
szülőknek viszont nem mondtam meg, gondoltam majd holnap elég lesz megtudniuk.
Este azonban az anyuka bejött még, és mondta, hogy mennek, néznek nekem gépet
haza holnapra. Igen, holnapra. Anya is rosszul gondolta. Nem akarták hogy egy
perccel is több időt töltsek velük, mint amennyit muszáj. Én erre mondtam az
anyukának, hogy van hova mennem, és majd vonattal megyek.
Másnap reggel nagyon gyorsan
reggeliztem, hogy ne kelljen összefutnom az apukával, és megkértem az anyukát,
hogy vigyen ki az állomásra. Kicsit korábban vitt ki mint kellett volna, de nem
volt olyan nagy baj, mert lehet jobban is jártam, hogy nem maradtam ott tovább.
Nagy meglepetésemre az anyuka kifizette nekem a vonatjegyet. Vicces volt, mert
otthonról csak a kocsikulcs-telefon kombóval indult el. És a pénztárnál
előhúzta a bankkártyáját a melltartójából. Erre azért nem számítottam.
Tehát sikeresen megérkeztem
Readingbe, ez egy nagyon aranyos város Londontól nem is olyan messze.
Tulajdonképpen afféle alvóváros, szóval a népesség nagy része Londonba jár be
dolgozni. A vasárnapot új szállásadómmal töltöttem, aki igazi világutazó, élt
már Amerikában, Ausztriában, meg ugye itt, meg még egy csomó helyen. És
rengeteget utazik is egyébként. Hétfőn dolgozni volt, így egyedül voltam szinte
egész nap, elsétáltam a városba, kicsit körülnéztem.
Kedden végre jó híreket kaptam a
közvetítőmtől. Talált egy olyan családot, akik 3 hét múlva költöznek el
külföldre, tehát ideálisak ilyen átmeneti családnak. 3 gyerek van, 7, 5 és
másfél évesek. Az anyuka van velük itthon, az apuka pedig már külföldön.
Tulajdonképpen csak a háztartásba kell besegítenem, hogy ne ússzon minden.
Aznap már beszéltem is telefonon az anyukával, és megbeszéltük, hogy szerdán
mehetek, kijön elém az állomásra. A következő három hét alatt pedig
folyamatosan keresek-kutatok újabb család után.
L.
Kedves Ismeretlen!
VálaszTörlésÉrdekes, még olvasás előtt megnéztem a fotót, és az volt az érzésem, hogy a nagyfiúnak, olyan negatív kisugárzása van, aztán a többieket megnézve azt éreztem hogy az egész család olyan valami nem jó érzést sugall..elhessegettem és olvasni kezdtem.. :)
Ilyesmit amiről írsz, magam is átéltem, au-pairként, Németországban, aztán volt egy klassz család később Bécsben, később újra egy hasonló történet Skóciában, majd egy szuper család ugyanott.
Borzasztó szörnyű megélni ezt, amiről írsz, de remélem úgy van, mint velem volt, egy sokkal jobb családhoz vezet majd az utad. Remélhetőleg sokkal sokkal jobb helyre kerülsz majd. Annyira különböző helyek tudnak lenni. Fel a fejjel!! Egy régi au-pair, aki ma már 3 kisgyerekes anya.. :)