Blogregény: Fejezetek Nina életéből

Hajnali háromnegyed négy múlt már amikor Nina riadtan ébredt fel. A riadt igazából enyhe kifejezés volt, zihálva kapkodta a levegőt, és rettegett. Mint aki a vízből bukik fel levegőért, megmentésért. Egyre csak a mobilját bámulta, de nem, nem látta rosszul, a ketyere valóban ennyit mutatott. Már megint elaludt. A francba. Egy hét alatt ez már másodszor fordult elő. Ráadásul egyszer még el is késett, amivel ugyebár nem szerzett jó pontot a főnökénél, legalább negyed óráig hallgatta a csípősebbnél csípősebb megjegyzéseket. Azon a héten egyébként sem volt formában. Fáradt volt, alig állt a lábán, hiányt produkált és így tovább. A szavak tüskeként karistolták, nem tudta visszatartani a könnyeit. Akkor megfogadta, hogy különösen ügyelni fog arra, hogy a jövőben idő előtt érkezzen, és, hogy többet ne okozzon csalódást. Mindig büszke volt precíz munkavégzésére, a munkamorálra, amit képviselt. Ezen túl sem lesz ez másként, csak bele kell jönnie a dolgokba. Újra lelkesednie kell a munkáért, a lehetőségért, amit kapott.  Szinte a másodperc töredéke alatt kirepült az ágyból és magára rángatott valami ruhát, azt azért ellenőrizte, hogy minden meglegyen, nehogy úgy járjon, hogy esetleg melltartó vagy bugyi nélkül indul útnak a nagy sietségben. Kávét inni már nem volt idő, gyorsan termoszba töltötte, amit szerencsére előző este már lefőzött, kivette a hűtőből a becsomagolt kaját majd gyors mérlegelés után már ott sem volt. Nem volt könnyű megszoknia a korai kelést, hiszen az elmúlt három hétben nem ez volt a jellemző. Kilenc, tíz, esetleg tizenegy óránál előbb sosem dugta ki az orrát az ágyból. Lustálkodott, egész nap azt tette, amihez csak kedve volt, hogy aztán a nap végén az édes semmittevés okozta fáradtság miatt merüljön álomba. A végére már Ő is unta, de nem tehetett mást. A több hetes várakozás alatt túlságosan is kipihente magát, talán már kezdett túlságosan is a barátai agyára menni. Nem haladt valami sokkal előre, az orvosi vizsgálatra a tervezettnél később került sor, ahogy a szerződés aláírására is. Így kitolódott a munkába állás időpontja. Teltek-múltak a napok, s költötte, pontosabban időközben felélte azt a kevéske pénzt, ami még maradt. Ennek ellenére azonban kellemes örömfelhőben leledzett, dolgozni akart. Miután Szilvi kikísérte a boltba, ahol egyetemi diákéveinek egy részét töltötte, megállapodott a főnökkel, vagy legalábbis az egyezség útjára léptek, hogy elvállalja a munkát, amit még mindig nem töltött be senki. Szüksége volt a pénzre, na meg időre, hogy ki találja, mihez is kezdjen az életével, hirtelen nyakába szakadt függetlenségével. Az igazsághoz azonban, még így, hetekkel később sem került közelebb. Menjen- e vagy maradjon? És, ha úgy dönt, hogy esetleg megy, akkor vajon hová menne? Az ilyesfajta kérdések latolgatása közben általában alaposan felmérgelte magát, így nem sikerült értelmes választ találnia. Az a baj, hogy nehéz volt neki egyedül, majdnem önfenntartóként, egy olyan végzettséggel, amivel jóformán a fenekét törölheti ki. Nem tartozott azok közé, aki jó egzisztenciájú család gyermekeként randalírozik az egyetemen. Épp ellenkezőleg. Neki még azért is meg kellett harcolnia, hogy egyáltalán ott lehessen. Sajnálták is, de régen sokan mondták már neki, hogy nagy szavakkal dobálózik, azonban a mélyre senki sem látott le, a felszín alapján pedig nem alkottak róla túl jó véleményt. Az időt a legtöbben sajnálták arra, hogy megismerjék. Első látásra mindenki kedvelte, rengeteg felszínes érdekekre épülő barátságra tett szert így, a végére viszont már kevesen tartottak ki mellette. Így teltek el a középiskolás évei. Az, hogy osztálytársaival egykor nem ápolt túl fényes kapcsolatot, még nem jelentette azt, hogy csoporttársaival sem jött ki. Épp ellenkezőleg. Nagyszerű két évet töltött el az egyetemen. Ekkorra már megtanulta, vagy legalábbis jó úton volt afelé, hogy tudja, kire és mennyi időt szánjon. Bár, ennek ellenére azért néha elbizonytalanodott, hiszen szeretett volna mindenkivel jó viszonyban lenni. Az élet legnehezebb közhelyei közül pedig ebben a helyzetben is diadalmaskodott egy: mégpedig, hogy ez bizony nem kívánságműsor. Néha elkülönült, néha pedig odadobta magát, mint a csontot. Ilyenkor általában mindig megbántódott, és azt tette, amihez egy idő után nagyon is hozzászokott: elzárkózott mindenkitől. Ritkán nyílt meg, amikor viszont megtette, újabb negatív történés miatt újra bezárkózott. Már-már azt hitte, hogy nincs is ember, azt a pár barátját leszámítva, akiben megbízhat. Elmúltak már azok az évek, amikor kockázatot vállalt-e téren, beérte azzal, ami maradt. Néha úgy hozta a sors, hogy meg kellett hoznia pár olyan döntést, ami fájt ugyan, de sokkal több keserűséget okozott, ha hagyta. Mert így volt. Naiv volt. Végtelenül naiv. Elhitte az emberek ideig-óráig tartó szeretetét, azonban amikor valami miatt térdre kényszerült, kétségbeesetten kereste a kiutat és sírt, akkor jött rá igazán kire is számíthat. A fájdalom könnyei tükrén át tisztán látta, hogy csak magára számíthat. Nem volt könnyű felismernie, legkevésbé pedig elfogadnia, de nem tehetett mást. A munka azért is jött jókor, mert kevés ideje maradt, sokkal kevesebb, mint korábban, és csak a lényeges dolgokkal foglalkozott. Vagy legalábbis igyekezett arra koncentrálni. Akik időnként ráírtak és keresték, hívták, hát.. mint ráeszmélt, az sem jelent semmit. Mert barátok vehetik el a méltóságod pillanatok alatt, lelkiismeret furdalás nélkül gázolnak át rajtad. Teszik mindezt mosolyogva. Nina nem volt biztos benne, hogy ez a barátság kiállja-e az idő próbáját. Az utóbbi időben átértékelte a barát és a legjobb barát fogalmát. Óvatosan bánt már a szavakkal, próbálta annyira komolyan venni az embereket, amennyire ők komolyan vették Ninát. Könnyebb volt az életet leegyszerűsítve élni. Úgy érezte kicsit túltelítődött és el kell hagynia a várost. Előtte vár még rá néhány, a boltban eltöltött nap. Gyorsan túl lesz rajta. Már amennyire ezeket az embereket lehet kezelni és jó arcot vágni hozzájuk. A szokott útvonalon ment munkába. A kollégiumból kilépve végighaladt a bicikliúton, majd rákanyarodott a tó felé vezető útra. Onnan pedig egyenesen tovább, majd egy kitérő után újra a bicikliút bordó kövezetén robogott előre. Annyira korán volt még, hogy fel sem fogta hol van. Azt azonban érezte, hogy gyökeresen meg kell változtatnia az életét, még akkor is, ha merőben más lesz minden, mint eddig volt. Párkapcsolatról szó sem lehetett. Jelenleg a túlélés volt az elsődleges szempont.

B.