Olcsó kölni szaga lengte be az utasteret, amiben már lassacskán
egyébként is szétáradt az utasokból áradó áporodott, kevésbé kellemes illat.
Illat. És akkor még finoman fogalmazott, gondolta magában. A levegő telis-tele
volt elveszett reménnyel és vággyal, mely egészen biztos, hogy máshová
szándékozott megérkezni, de sajnálatos módon itt ért földet, továbbá hangos
sóhajokkal kísért keserédes mosollyal. Az emberek a nap folyamán többé-kevésbé
elvesztették azt az illatorgiát, amit a délelőtt folyamán testük és ruhájuk
még szilárdan őrzött magában. Igazából hogyan is lennének képesek megőrizni
ezek az emberek napi 8 vagy akár 12 óra iga után is frissességüket? Hiába. Ez a
hely nem egy szépségszalon, ahová csak úgy bejár az ember és eltölt pár órát, de
ugyanakkor a tudás fellegvárának sem bizonyult. Olyanok jártak ide, akiknek
semmiképp sem az volt az életcéljuk, hogy az értelmiségiek csoportjába
tartozzanak, úgy, mint főiskola vagy egyetem, ehhez kétség sem fért, bár ez a
fogalom relatívnak tekinthető, hiszen attól még nem feltétlenül tartoztak az
alsóbbrendű kategóriába, és különben is. Ebben az országban a diplomások
helyzete is egyre inkább katasztrofálisabbnak mutatkozott és semmi szépet nem
ígért a jövőre nézve, nem kecsegtette őket kvalifikált helyzetükből adódóan
magas jövedelemmel. Azonban akadtak olyanok is, a szerencsések, akik nem
kerültek olyan helyekre a diploma kézhez vétele után, ahol az értelem teljes
hiányát nélkülöző, nagy agyi kapacitást nem igénylő munkát kellett végezniük. A
többség, a szerencsétlen hányad viszont igen, és minden bizonnyal, minden
sokszor átkozott reggelen, délelőtt, vagy netán éjszaka szomorúan, vágyakozva
gondolt arra, mi lett volna, ha tanultak volna. Bár, mint már említésre került,
akkor sem jártak volna jobban. Ők munkára kényszerültek. Harcot vívtak a
megélhetés reményében. Leszakadt középosztály vagy netán bukottak osztályrésze?Vissza kellett fognia magát, nehogy túlzásokba essen, vagy újra
előítéletekbe bocsátkozzon. Túl mély nyomot hagyott benne az a mostanra már
kicsírázott keserves gondolat, mi szerint Ő is itt ragad. Azonban ezt a
legkevésbé sem akarta, máshová vágyott, tudta, hogy valahol már várják és helye
van. Kell, hogy legyen, nyugtatta magát, és próbálta elhessegetni fejéből a
képet, s azzal együtt nyomorúságot tükröző arcát munka közben. Ilyen és ehhez
hasonló kérdések zakatoltak a fejében, észre sem vette, hogy hirtelen egy nő
állt meg és helyet kér mellette félbeszakítva ezzel megkezdett gondolatmenetét:
-
Szia! Ne haragudj! Szabad ez a hely?
Egy álmos biccentéssel kísért
erőltetett „persze” után az már ott is ült mellette, majd arcon csapta a már
jól ismert és természetesen örök feledésre ítélt, a parfüm kategória elnevezés
után erősen tiltakozó bűz. A busz ajtaja tárva-nyitva állt. Nem uralkodott el az
embereken a szokásos helyfoglalási kényszer, nyugodtság ült ki mindenki arcára,
könnyedén leolvasható volt mi jár a fejükben: végre vége a mai napnak is,
holnap kezdhetjük elölről. Újabb strigula. Néhányan az ajtóktól nem messze
ácsorogtak s szívták a szerintük jól megérdemelt munka utáni cigarettát. Maguk
sem tudták a pontos okát miért is szívják. Ennyi munkával töltött év után
azonban valószínűleg már nem is akarták tudni a választ. Ezt a napi luxus
kategóriába sorolták, rövidke szünetük alatt nem voltak képesek olyan
önfeledten pöfékelni, mint ilyenkor, a busz előtt ácsorogván. Bőven volt még
idő a busz indulásáig, mégis, sokan csak akkor tudták biztonságban magukat és
helyüket, ha elfoglalták azt. Távolba révedő álmos tekintettel kísérték a gyárból
kifelé érkezőket, és a következő napra gondoltak. Van-e még bennük elegendő
erő? A végére tényleg úgy fognak kinézni, mint egy száraz szivacs, amiből már
jóformán az összes vizet, esetükben életerőt kipréselték? Mi jöhet ez után?
Hová kerülhetnek? A sok kellemetlen és megalázó alantas munka után előbb-utóbb
jónak kell következnie. Bár, ha másfajta szempontból is megvizsgálja az esetet
rájön, hogy talán még sem kell csúsznia-másznia, de mindazonáltal egy irodában
ülve talán mégiscsak kényelmesebb. Nehéz az embernek feladnia mindazt, amit
egykoron hűen dédelgetett magában, s egyre csak várta annak megvalósulását, a
céljait, a vágyait. Egy ilyen helyen bárki teljesen lecsupaszítva érezheti
magát, ha ilyen helyzetbe kerül, kellemetlen zavarodottság lehet rajta úrrá,
úgy érezheti, hogy nem ott van, ahol kellene lennie. Az ügy bizony elég kétes
kimenetelű is lehet. Gondoljunk csak bele. Mit is teszünk egyfolytában? Hamis mosolyt öltünk magunkra, gátlásokkal
küszködünk, és hova tovább, örökös harcot vívunk a külvilág által támasztott
elvárásokkal szemben. Azonban mindennek ára van, ahogy ez is megköveteli a
magáét. Nehéz eldönteni melyik oldalon is álljunk. Toporogjunk tétován az
álmokkal övezett, gyakran keserű idealista világunkban vagy kövessük a realisták diktálta tempót az
általuk kitaposott ösvényen az ő szabályaiknak megfelelve, mindeközben elnyomva
magunkban a reményt minden egyéb jó megszületésére? Ahogy felfűzte megkezdett
gondolatmenetét fellépett egy testes, igen nagydarab férfi a buszra. Két ülést
is elfoglalt termetes hátsója. Ebben a pillanatban már úgy érezte képtelen
tartani magát. Ám mielőtt nekiállt volna az elhízás lehetséges okait
boncolgatni becsukódtak az ajtók, elindult a busz, majd a szépen lassan
elnehezedő szemhéjai egymás után csukódtak le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése