Azt hiszem új filozófiát találtam magamnak, az alábbi képen olvasható: Légy olyan kedves, amilyen kedves emberrel Te is szeretnél találkozni.Ami, ha belegondolunk nem is olyan egyszerű feladat, hiszen mindannyiunkkal előfordul, hogy hátunkon cipelt prolémáink miatt nem tudunk embertársainkhoz illő módon viszonyulni. Nem azt mondom, hogy mostantól kezdve Teréz anya módjára váltsuk meg a világot, de el kellene indulnunk egy egészen más irányba. Ha nem is olyan kedvessé, de legalább olyanná lenne szükséges válnunk, akire mi magunk is büszkék lennénk, ha a baráti társaságunkban tudhatnánk Őt. Meg kell lépni és nem csak távolról figyelni azt, aki adakozik, akkor is, ha nincs miből, mosolyog - ha éppen nincs is miért, bár úgy gondolom ez az egyetlen dolog, ami mindig erőt adhat. Egyszerűen: boldog mer lenni és nem a kifogásokat szajkózza, hanem tesz, nem gondolkodik és nem néz hátra. Nem a szálkát keresi másokban, hanem próbálja meglátni azt a jót, amiről kevesek szereznek tudomást. Minden betegség megtanít valamire, mivel van egyfajta pszichológiai vonzata is a kellemetlen részt leszámítva. Március végén a jobb térdem térdszalagja részlegesen elszakadt, hetekig csak térdrögzítővel voltam képes járni, bár kezdetben még azzal is igen keserves módon. De gyötörtem magam, hogy ez velem nem történhet meg és újra járni szeretnék. Könnyű volt a térdrögzítő mögé bújni és nem felvállalni a bizonytalan lépteket, nehéz volt elviselni az emberek tekintetét, ahogy végigsiklott a lábamon. Nehéz volt megbírkóznom ezzel. A futás az egyik olyan dolog az életemben, ami mindig segített túllendülni a szürke és komor hétköznapokon, levezethettem a felgyülemlett stresszt, tényleg imádtam. Aztán egyik pillanatról a másikra ezt is elveszítettem. Sok mindent. De mégsem adom fel, hiszen tudom, hogy már nincs sok hátra, hogy újra normálisan, magabiztosan járhassak, mint a baleset előtt. Visszakapok majd mindent, amit Tőlem elvettek. A sérülésemnek hála mára már teljes mértékig át tudom érezni, hogy milyen az, ha valakit megfosztanak egy olyan képességétől, ami vele született és ami teljesen egyértelmű, hogy megadatott: a járástól. Ha az utcán, vonaton, buszon látok egy-egy embert nem megvetéssel fordulok felé, hanem próbálok segíteni és átérzem a helyzetét. Mert az ilyen embereknek erre van szükségük, azoknak is, akik csak ideiglenesen kerültek ilyen állapotba. Nem megvető tekintettel kell bámulni és más bánásmódban részesíteni, hanem éppen úgy, mintha mi sem történt volna, így neki is könnyebb. Szeretettel és türelemmel. Néha kérdezzük meg őket hogyan vannak, jól fog majd esni nekik a törődés, ne szaladjunk el a másik mellett, hanem vegyük észre egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése