To be a writer is not an easy task

Az a baj, hogy százával jutnak eszembe bevezető fejezetek, vázak, kósza gondolatok, de valahogy sosem fejlődik tovább, meddig várjak? Mit tegyek? 

A telefon ébresztőórájára pillantott, majd sietve kikászálódott az ágyból. Késésben volt, mint mindig, és az eset súlyosságát csak fokozta észveszejtő, már-már idegtépő, hajszálhasogatóan tökéletes, az évek során kialakult tehetsége, ami a „hogyan késsünk el valahonnan briliáns módon” kategóriába sorolta őt. Hiába, ki így, ki úgy. Akadnak olyanok – a normál emberek – gondolta magában -, akik a gasztronómia csodás útvesztőiben merülnek el, gitárórákat vesznek, bélyeget gyűjtenek, netán kutyát sétáltatnak, esetleg futni járnak, míg mások – akik nyilvánvalóan nem a normál kategória tagjai - a késés okozta gyönyörök technikáját fejlesztik, csiszolják tökéletesebbnél tökéletesebbre, mértékét természetesen a késés által másokban kialakult érzés határozza meg. Ami alapjában véve nem tudatosan gyakorlott tevékenység, vagy mégis? Sosem lehet tudni. Miután magára rángatta ruháit és egy, már a paranoikus őrület határait súroló keresgélés után kedvenc magas sarkúját is, a tükör elé tipegett, hogy megszemlélje tükörképét, melyen frissességnek nyoma sem volt, annál inkább, az álmatlanság meghatározó jegyeként ismeretes táskáknak. Ha már úgyis kávézni megy, akkor nem mindegy? Vetődött fel a kérdés. De a fotók, és a haja. Ami természetesen ezerfelé, de leginkább az égnek felfelé meredezett, smink nélkül ijesztően természetesnek tűnt, ovális arcát keretezte. Rendben. Gondoljuk csak végig. Határozott nő benyomását keltő frizurára van szükségünk. Elvégre is ezt a látszatot szeretnénk kelteni. Nemde? Tűnődött magában. Lófarokba kötötte haját, s feltette azt a fekete keretes szemüvegét, amiről köztudott volt, hogy titkárnők kedvenc kelléke az intellektuális hatás érdekében, mert ugyebár külsőleg valamivel kompenzálni kell, ha valami nincs meg belül. Neki meg volt, most csupán önbizalomra volt szüksége. Púder, alapozó, szemfesték. Készen is van. Bedobta táskájába jegyzetfüzetét, diktafonját, még egyszer beállt a tükör elé s elmormolta magában a kérdéseket, és csak reménykedett, hogy a fotóssal egy időben jelenjen meg. Felöltötte kabátját, kilépett a lakásból, melyet abban a pillanatban ijesztő feketeség borított be, hívta a liftet és már ott sem volt.