Az idősödő bácsi és a vonat esete - Jegyzet

Nemrégiben Budapestről utaztam Szombathelyre. Miután hosszas keresgélés után rábukkantam a kupéban a helyemre, felhajítottam a táskámat a felettem lévő polcokra, és mint aki jól végezte dolgát lehuppantam az ülésre. Velem szemközt egy idős néni foglalt helyet és egy közeli hozzátartozója beszámolóját hallgatta figyelmesen. Épp a jegyzeteim után kotorásztam a táskámban, amikor arra lettem figyelmes, hogy sűrű egymás utánban hangzik el a munka és a minden megváltozott, már semmi sem olyan, mint régen kezdetű mondatok, sűrű sóhajok közepette. Nem akartam udvariatlan lenni, de néha fel-felpillantottam s füleltem. A bácsi 50-55 év között lehetett és értetlenül ráncolta a szemöldökét, arca ráncaiban ott tükröződtek a kemény, munkával teli évek. Ahogy megtudtam, jelenleg Ő is munkanélküli, de boldogan ecsetelte a néninek, hogy az egyik rokonának szerencséje volt, diplomás lévén sikerült munkát találnia, nem kis nehézségek árán. „ Nem is ezzel van a baj, Én mindig találok valamit, valahogyan.. Csak egy valamit nem értek. Akárhány helyen dolgoztam eddig, megfelelő hozzáállást tudtam tanúsítani a munka iránt. Megbecsültem. Tiszteltem a munkaadóimat, örültem annak, hogy dolgozhatok. A főnökeim mindig is értékelték a jelenlétem. Vezetők jöttek oda hozzám olykor kezet rázni. Ha távoznom kellett is egy-egy munkahelyről mindig megköszönték azt, hogy ott voltam. Az a baj, hogy a ma fiataljai erre sajnos nem képesek, bár…” És csak mondta, mondta, mondta. Tudja jól, hogy finoman szólva sincs könnyű helyzetben senki, aki álláskeresésre adja a fejét, hiszen sokszor a tucat diploma és a magas fokú nyelvtudás sem elég, de ha már van, fontos, hogy helyén legyen a szívünk, és újfent becsüljük meg, mert 100 másik lenne a helyünkben. Ne azon járjon folyton a fejünk, hogyan rövidíthetnénk meg innen és onnan a munkahelyünket, hogyan nyisszanthatnánk le egy-egy darabot a saját javunkra. Ne panaszkodjunk folyton. A gazdaság kerekét azonban mi kis emberek nem igen tudjuk befolyásolni. Ahogyan azt sem tudjuk előre megmondani melyik munkáltatónak mire van szüksége, vagy éppen miért utasít el embereket. Miért nincs elég munkahely.  Már nem támaszkodhatunk a múltra, hogy akkor minden jó volt. Viszont egy jó nagy csodára igazán szükségünk lenne – fejezte be a bácsi, majd sietve távozott mielőtt indult volna a vonat.

Lélekben a fiatalság - Jegyzet

Történt az olyképpen, hogy már hónapokkal a születésnapom beköszönte előtt mély letargiába estem. Rohamosan öregszem – gondoltam mindenki mást leszámítva. Itt az ideje elköszönnöm barátaimtól a Facebookon, közeledik a vég. Valóban igaza volt annak idején kedves ismerősömnek, miszerint 18 után peregnek a napok, percek, az ember felett észrevétlenül tovaszállnak az évek.  Egyszer csak felkapja a fejét és hopp, máris eljő az esztendő vége és közben azon morfondírozik, hogy mit is csinált eddig. Valamiért én ezt az éles váltást nehezen voltam képes elviselni.  Ezen a keserédes gondolaton természetesen nem segítettek a cukkolódások és a „menj már, ezek a legszebb évek” jellegű kijelentések. Minél többet merengtem az évek szépségén és győzködtem magam, hogy ez az egész nem is olyan borzasztó annál inkább úgy éreztem, hogy az idő valóban idétlen tempóban húz el mellettem. A minap viszont egy rendkívül aranyos párbeszédnek lehettem szem- és fültanúja egy talponállóban miközben elszürcsöltem egy jó erős feketét. Idős bácsika, túl a hetvenen üldögélt mellettem, kezében a napi kötelező és azt mondta egy másik öreg úrnak, mintha titkon éppen sejtette volna hány éves is vagyok én: „Ó, ha megint 20 éves lehetnék..” – kezdi a nosztalgiázást. „ Akkor mi lenne?”- szól neki oda a másik. „ Felmásznál egy fa tetejére?” – cukkolja tovább. Pista bácsi, nevezzük így a továbbiakban, kicsit ízlelgeti a neki szegezett kérdést és rávágja: „Újrakezdeném az életem.. Máshogy csinálnám a dolgokat..” Kedves barátját nem igen hatotta meg eme bensőséges és bölcs eszmefuttatás, rögtön replikáz: „Aztán hogyan?” Pista bácsi nem mérgesedett fel a kérdésen, nemes egyszerűséggel csupán ennyit mondott: „ Hát kedvezőbben.. nem így, mint most..” És már véget is ért. Nyílt az ajtó és újabb emberek csődültek befelé. Abban a pillanatban roppantul elszégyelltem magam és természetesen azonnal beletörődtem hány éves is vagyok éppen. Ez a párbeszéd mindent megváltoztatott bennem. Az a bácsi mindenét odaadta volna azért, hogy velem cseréljen. Igyekszem hát kevésbé hálátlannak mutatkozni a későbbiek során. Legyen ez egy lecke minden hozzám hasonló elégedetlenkedő számára.

Weekend

A pénteki napom azzal telt, hogy átutaztam az országot, és meglátogattam a nővéreméket Szegeden. Úgy döntöttem most már elég a folytonos idegbajból, idegrohamokból és hiábavaló telefonálgatásokból. Nem varrok felesleges terheket a nyakamba, elég lesz a záróvizsgára és a maradék beadandóra koncentrálni az elkövetkezendő időszakban. Semmi sem szegi kedvem, mert bár a napokban abbahagytam egy újságírói munkát amit 2,5 hónapig csináltam, ha minden jól megy nemsokára újfent írhatok, viszont ezúttal normális keretek között. Mindig van más mód, lehetőség, csak keresni kell. Számtalanszor jut eszembe, hogy voltam már mennyivel de mennyivel reménytelenebb helyzetben is, de a sors idővel minden bukásért, kudarcért kárpótol. No de. Szeged. Kénytelen voltam pár nap pihenőt beiktatni, ki kellett szakadnom a szombathelyi problémák köréből, magam mögött hagyni most mindezeket. Május 10-én terveim szerint részt veszek a DUE sajtófesztiválon. Neveztem a Kiss Ádám interjúmat, és ha helyezést nem is hozok el, mindenképpen szeretném látni, már régóta készülök ellátogatni e célból Budapestre, remélem most valóban esélyem nyílik rá. Sok mindent láthat az ember egy ilyen helyen. Szerdán érkezem vissza feltehetőleg Szombathelyre, addig még beadandók írása szerepel a napirenden, cikk és jegyzet írása, babázás, arról majd lehet, hogy hozok képeket is. Addig is minden jót, Nektek!

Obstacles

Az akadályok már pedig azért vannak, hogy leküzdjük őket. Nem számít hogyan, mikor és honnan érkeznek, mert általában a legváratlanabb pillanatokban szakad ránk. Amikor már eléggé abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy a jelenlegi boldog és sikeres állapot tartós lehet. Azonban ez sosincs így. Egy idő után mindig jön a hideg zuhany és szembesülsz a rideg és kegyetlen valósággal, miszerint mindenki a saját érdekeit nézi.Amióta világ a világ. Ha belegondolunk, végülis ez így van rendjén. Mindenki a saját betevőjét keresi nap, mint nap meg. Miért foglalkozna valaki veled? Az, hogy vannak olyan emberek, akik mintha azért lennének, azért kerülnének az utadba, hogy még nehezebbé tegyék az egyébként is bonyulult szálakat, tesztelhetik, hogy meddig bírod. Nálam jelenleg most egy hasonló megy végbe. De már réges-régen megálmodtam mit fogok csinálni, mi szeretnék lenni, és már most közölném a "jó akaróimmal" és akik távolról is azon vannak, hogy bukjak el, hogy nem azért költöztem el Salgótarjánból, hogy egy ilyen kis idő után bedobjam a törölközőt. Sok dolgot feladtam már, például nem futottam be nemzetközi ritmikus gimnasztika, versenytánc karriert, vagy nem lettem színésznő, de ezt az egyet senki sem veheti el Tőlem. Az írás számomra mindig is olyan alapvető dolog volt, ami nélkül nem tervezek élni a jövőben. És kész. Ha kell az összes újsághoz egyenként küldöm el az önéletrajzom, és kopogok be hozzájuk, hogy már igenis én kellek nekik. Amennyiben ez kell, meg fogom tenni.

A kollégiumi élet apró örömei

Bizony, bizony. A kollégiumi élet velejáróinak bizonyítékát láthatjátok a képen. A mai délután visszavittük a szeptember óta összegyüjtött üvegeket. Nem tagadhatjuk, a baráti társaságunkban népszerű gócpont volt bulizás céljából a mi szobánk, nem egyszer gyűltünk itt össze. Ilyen esetben természetesen mindenki hoz magával ízlés szerint és természetesen fogyasztás céljából amit gondol. Az üvegek hol máshol, nálunk maradnak. Két utazótáskára valót szedtünk össze. Bár hangsúlyozom, ezek szeptember óta foglalják nálunk a helyet. Szép kis gyüjtemény volt, de itt volt az ideje felszámolni, ahogy lassan a kollégiumi életet is, hiszen az egyetemen utolsó napjaink telnek-múlnak, a kollégiumból pedig legkésőbb júniusban elköltözünk. Vége. Ennyi volt. Hiányozni fognak a kedd, szerda estéink, a macskajaj okozta közös szenvedések másnap az órákon. Azt hiszem mindenkivel előfordult már, hogy ilyenkor szentül megfogadja, hogy legközelebb nem néz annyira az üveg fenekére, vagy egyáltalán nem vesz italt a kezébe, az egyetemisták ki nem mondott egyezménye viszont az, hogy a következő buliban majd látjuk egymást. Ha máskor nem, majd ott váltunk pár szót. Nem csak az ivászatról szóltak ezek az esték, bár kétségtelen, jól elütöttük az időt az egyetemen. Fiatalság, gondtalanság. Kellemes kis két év volt ez, félek belegondolni, hogy mi minden lesz majd a nyáron, később, hogy hol leszek...

To be a writer is not an easy task

Az a baj, hogy százával jutnak eszembe bevezető fejezetek, vázak, kósza gondolatok, de valahogy sosem fejlődik tovább, meddig várjak? Mit tegyek? 

A telefon ébresztőórájára pillantott, majd sietve kikászálódott az ágyból. Késésben volt, mint mindig, és az eset súlyosságát csak fokozta észveszejtő, már-már idegtépő, hajszálhasogatóan tökéletes, az évek során kialakult tehetsége, ami a „hogyan késsünk el valahonnan briliáns módon” kategóriába sorolta őt. Hiába, ki így, ki úgy. Akadnak olyanok – a normál emberek – gondolta magában -, akik a gasztronómia csodás útvesztőiben merülnek el, gitárórákat vesznek, bélyeget gyűjtenek, netán kutyát sétáltatnak, esetleg futni járnak, míg mások – akik nyilvánvalóan nem a normál kategória tagjai - a késés okozta gyönyörök technikáját fejlesztik, csiszolják tökéletesebbnél tökéletesebbre, mértékét természetesen a késés által másokban kialakult érzés határozza meg. Ami alapjában véve nem tudatosan gyakorlott tevékenység, vagy mégis? Sosem lehet tudni. Miután magára rángatta ruháit és egy, már a paranoikus őrület határait súroló keresgélés után kedvenc magas sarkúját is, a tükör elé tipegett, hogy megszemlélje tükörképét, melyen frissességnek nyoma sem volt, annál inkább, az álmatlanság meghatározó jegyeként ismeretes táskáknak. Ha már úgyis kávézni megy, akkor nem mindegy? Vetődött fel a kérdés. De a fotók, és a haja. Ami természetesen ezerfelé, de leginkább az égnek felfelé meredezett, smink nélkül ijesztően természetesnek tűnt, ovális arcát keretezte. Rendben. Gondoljuk csak végig. Határozott nő benyomását keltő frizurára van szükségünk. Elvégre is ezt a látszatot szeretnénk kelteni. Nemde? Tűnődött magában. Lófarokba kötötte haját, s feltette azt a fekete keretes szemüvegét, amiről köztudott volt, hogy titkárnők kedvenc kelléke az intellektuális hatás érdekében, mert ugyebár külsőleg valamivel kompenzálni kell, ha valami nincs meg belül. Neki meg volt, most csupán önbizalomra volt szüksége. Púder, alapozó, szemfesték. Készen is van. Bedobta táskájába jegyzetfüzetét, diktafonját, még egyszer beállt a tükör elé s elmormolta magában a kérdéseket, és csak reménykedett, hogy a fotóssal egy időben jelenjen meg. Felöltötte kabátját, kilépett a lakásból, melyet abban a pillanatban ijesztő feketeség borított be, hívta a liftet és már ott sem volt.

Start something new

Nem tudom miért tettem, hogy új blogot hoztam létre. Na jó, annak ellenére, hogy röpke pillanatok alatt kész lett, már régóta úgy éreztem, hogy magam mögött kell hagynom azt a blogot, amin keresztül, ami által Én is felnőttem. Bár az is lehet, hogy mégsem fejeztem be teljesen.Valami új kell, hiszen már jó ideje egy másik életszakaszba léptem. Az az igazság, hogy kényelmes vagyok, mivel a blogspot kezelőfelültetét már ismerem, annak ellenére, hogy nem tud sok mindent nyújtani, egyszerű és praktikus. Nem ígérek semmit, Tőlem  azt hiszem már mindenki megszokhatta, hogy sosem szabad feladni, ezek után is lesznek napi lélekemelők, jegyzetek, ami éppen jön. Lassan végzek az egyetemen, így valószínűleg már több időm jut ilyesmire, és kell is, hiszen új irányba szeretném terelni a körülöttem lévő eseményeket. Sok tervem van, de szinte az összes folyamatban, vagy jelenleg túl nagy volumenűnek érzem, így még nem árulnám el. Úgy érzem a 2013-as év az én évem lesz, és ha néha kínkeserves körülmények között is, de akkor is mindent meg fogok tenni azért, hogy ha nem is minden, de a lehető legtöbb vágyam testet öltsön. Akik ismernek azoknak nem mutatkozom be, akik még nem : Bogi vagyok. Remélem tetszik majd nálam.