Még ma is látom magam előtt szőke
hajkoronáját, ahogy eltűnik a lombok között. Gyorsan igyekszik felfelé, hiszen
a kilátás a fa tetejéről a legszebb. Mi már csak tudjuk jól, hajt bennünket az
örökös mindent megismerni akaró vágy és trófeagyűjtés, miközben a fát másszuk.
Feljebb és feljebb, minél magasabbra, hány, de hány, eldugottabbnál eldugottabb
helyen. A napfény már az arcunk simogatja, a legfrissebb levegőt belélegezve
tüdőnk szinte újjászületik, lelkünk mosolyog. Tesszük ezt rutinból, tökéletesre
csiszolt technikával. Haladnak előre, egy kislány és az Ő legjobb barátja. Mert
vannak barátságok az életben, amelyekbe sok minden belefér, de ez az egy
telis-tele van szórva kincsekkel, melyek a lelkükben élnek, örökkön-örökké. Az,
hogy van, akinek módjában áll megtalálni azt a személyt, akit a sors
elfelejtett testvérként mellé adni felbecsülhetetlen értékkel bíró dolog. Egy
pecsét a múltadban, s egy fénysugár, ami a jövődbe vezet. Azonban minden
kezdődik valahogy, az áramlat nem csupán véletlenül sodor valakit az utadba, az
életed folyamába, elrendelt okból történik minden, nem tehetsz ellene semmit.
Vagy tanulsz, vagy veled, általad, bensődet megmutatva tanulhatnak mások. Ez a
csoda pontosan 13 évvel ezelőtt vette kezdetét. Arcaikon meg-megcsillanó
képzelt ráncaikat leszámítva észre sem vették, hogy a számtalan történés 13
évnyi megismételhetetlen pillanatot épített köréjük. Egy külön kis világot,
mely a körülöttük lévők számára láthatatlan, olyannyira különleges és
megtörhetetlen. „Nem veszlek el feleségül, ha sikítasz!” –hangzott el az alábbi
mondat a fiútól miközben szánkóztak. A lány 7 éves volt, a fiú csupán 6, és bár
ennek végül nem lett kihatása a jövőre nézve, elválaszthatatlan barátok lettek,
akik mindent megosztottak egymással. Valóban mindent, egy szelet lekváros
kenyeret is elfeleztek, ha arról volt szó. A viharfelhők messze elkerülték
őket, boldogsággal fűszerezték barátságuk képzelt királyságát minden egyes nap.
Mert ha úgy tartotta kedvük bunkit építettek
- a semmi közepén, fán vagy akár bokorban,
netán a föld alatt-, bejárták a környéket, mezőket, erdőket a tökéletes „ház”
után kutatva, felásták a kertet, mert éppen virágokat szerettek volna ültetni,
bár az igazat megvallva, jobban szerették a másét. A kedvencük a tulipán volt.
Úgy ismerték már a terepet, mint a tenyerüket, veszélyben voltak az elhagyatott
telkek, gazdátlanul, üresen kongó kertek. Ez volt a kedvenc hagyományuk. Minden
év tavaszán bejárták a szokásos útvonalat, kertről-kertre, míg csak bírták
cipelni. Odahaza aztán megkapták az érte járó dorgálást, majd szüleik fogták a
csokornyi csodát, szerzeményüket, melyre oly büszkék voltak és szótlanul vázába
tették azt. Az vesse rájuk az első követ, aki nem követett el hasonló
csínytevést gyermekkorában. Az igazat megvallva annyi minden történt velük az
esztendők alatt, hogy napokba, sőt, hetekbe telne, míg mindent felidéznének.
Egy azonban bizonyos volt és igaz mind a mai napig: mindig számíthatnak
egymásra. A megannyi együtt megélt történésnek köszönhetően édes testvérekként
nőttek fel egymás mellett, ismerték a másik minden rezdülését, sokszor elég
volt egy pillantást vetniük egymásra és tudták, ha valami nem volt rendben. Nem
volt szükség szavakra, a nélkül is tökéletes volt az összhang közöttük. Egymás
életében a legjobbá váltak. Mert ha úgy hozta a helyzet órákon át tollasoztak
és közben a jövőt tervezték, kifeküdtek egy rétre és a felhőket bámulták,
titkos szerelmeikről szőttek édes képzelgéseket. Akárhogyan is volt,
mindkettejük jövőjében ott szerepelt a másik, nem volt olyan, vagy nagyon ritkán,
hogy valahová is külön mentek volna. Őket együtt könyvelték el, előttük nem
volt ismeretes a külön szó, csakis az együtt. Olyan gyermekkort varázsoltak a
másik számára, melyben keveseknek lehetett részük, vagy adatik meg, hogy megtalálják
a tökéletes lelki társat, aki előtt nincs szégyellnivaló. Ilyen egyszer van egy életben. Kis medencében órákon
át locsolgatták egymást és eljátszottak a kerti kőasztalnál, míg le nem ment a
nap az égről. Külön műsorszámot nyújtottak ők a körülöttük lévőknek, különösen
a strandon, és ha a Hattyúk tavát próbálták, és bár medence koreográfiájuk
akrobatikus elemekben bővelkedett, a fiú mindig kimentette a lányt, ha az túl
messzire merészkedett. Évszaktól függetlenül mindig megtalálták azt, ami éppen
közös érdeklődést nyújtott, ott voltak mindenhol, nyári táborokban, ahol egymás
testvérét játszották, így ugratva másokat. Olyannyira természetesnek vették azt
az állapotot, hogy Ők egymás legjobb barátai, hogy számításba sem vették azt az
alternatívát, hogy külön kelljen élniük. A földkerekségen nincs ilyen, de
valóban nem született köztük szerelem. Jobbnak látták, ha nem teszik kockára
mindazt, ami a mindent jelentette. Egymást. Feltétel nélküli, odaadó
szeretettel ápolták barátságuk tüzét, jöhetett bárki, sosem szorult háttérbe a
másik. Épp ellenkezőleg. Még bizonyosabbá vált, hogy sosem múlik el nap, hogy
ne találkoznának. Aztán egy nap a fiú elköltözött, a reggeli buszon üresen
tátongott helye. Azonban a lány fájdalma nem tartott soká, hiszen sok száz
kilométernyi távolságból is képesek voltak a másik életében jelen lenni. Vannak
olyan emberek, akik esetében nem kell kiharcolni a figyelmet, azt, hogy előkelő
helyet foglaljunk el a szívében, megtörténik az magától is. Közel két esztendő
távbarátság után a lány követte a fiút oda, ahová költözött, hogy együtt
élhessék tovább azt az életet, melynek szülővárosukban vége szakadt. Mert bár a
tökéletes idill egy idő után megváltozott, valami más vette át a helyét,
törekszenek arra, hogy barátságuk aranyfonalát újra összekössék. Nehéz szavakba
önteni, végtelen hálával tartoznak a sorsnak mindazért, aminek együtt lehettek
részesei. „
Sosem éltem még ilyet. Valaki
életében a legjobbnak lenni, minden különösebb erőfeszítés nélkül.. Elég volt
csupán magamat adni. Neked, aki ismeri a legjobb és a legrosszabb formám, aki
minden hibám, szörnyű tulajdonságom ellenére nem taszít el magától. Éppen
ellenkezőleg, minél kevésbé érdemlem meg, annál szorosabban vonsz magadhoz. Nem
is tudom, mivel hálálhatnám meg. Amikor úgy éreztem, hogy a világ fordult
ellenem, az egyetlen ember, aki biztosított arról, hogy sosem hagy el, Te
voltál. Most is csak annyit tudok kérni, hogy ne hagyj el. Nem tudom, mihez
kezdenék nélküled. Ígérem, türelmesebb leszek. Nem vesztem el az önuralmam. Bármi is történjék, mindig a legjobb dolog maradsz az életemben, a legnagyobb
megtiszteltetés, ami történhetett velem. És bár 20 évesek vagyunk, és eltelt
már 13 esztendő, közlöm veled, hogy nem kívánok, a barátságod nélkül létezni
akárhány évig éljünk is. Emlékezz mit ígértél, mi meghalni is együtt fogunk. Azt
hiszem, ezzel lenne teljes minden. Maradj még, ne menj el, ülj le mellém és
meséld el újra és újra barátságunk történetét, adj erőt a nehéz időkben.
Értünk, egymásért. Én is ezt fogom tenni. Boldog születésnapot kívánok!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése